3. rész - Szakítani, vagy nem szakítani?

Haza tartottam. Nobu akkor ment a buli felé.
- Risa, hát te? - kérdezte.
- Ne menj be oda. Ne akard zavarni őket.
- Mondd már el, hogy mi a baj!
- Otani megcsókolta Mimit - sírtam és öleltem át Nobut.
- Mi van?
- Jól hallottad. De nem fogok szakítani vele, mert szeretem őt, viszont ezt nem tudom, hogy képzelte. Teljesen összetörte a szívem.
- Az a kis törpe messzire ment! Hogyhogy megcsókolta?
- Az én hibám. Miminek minden vágya az volt, hogy Otanitól a születésnapján kapjon egy csókot. Én meg megkérdeztem tőle, hogy miért nem csókolja meg ma, Otani szülinapján.
- Hogy mondhattál ilyet?
- Én sem tudom.
- Majd beszélj Otanival. Nakao is beszélni fog vele.
- Rendben. Most hazamegyek.
- Oké, én viszont benézek a bulira. Szia.
- Szia.
Otthon lefeküdtem az ágyamra és sírtam. Nobu biztos jól érzi magát, Otani és Mimi pedig szerelmeskednek.

FOLYTATÁS HAMAROSAN.

2. rész - Mimi?

Én még mindig a házasságra gondoltam. Próbáltam kiverni a fejemből, de nem ment. Már majdnem elaludtam, mikor Otani felkelt az ágyából és járkálni kezdett a szobában.
"Hát ez tényleg alva jár?" - gondoltam magamban, majd csendben odamentem hozzá. Megráztam a vállait, mire ő felébredt.
- Mi van? - értetlenkedett.
- Alva jártál.
- Már megint? Olyan ciki ez a szokás...
- Én is horkolós vagyok. Nem emlékszel, amikor évzárón elaludtam?
- Ja igen. Amikor először hülyéztelek le - nevetett.
- Feküdj vissza. Jó éjt.
- Oké, oké. Jó éjszakát.
Végre nekem is sikerült elaludnom. Reggel lett, felébredtünk. Mindketten a földön találtuk magunkat.
- Mi a...? - kérdeztük egyszerre.
- Te cibáltál le ide, Koizumi? Megint alva jártam? - hitetlenkedett.
- Semmi közöm ehhez.
Anya hallotta a beszélgetésünket. Beköszönt és mondta, hogy reggelizünk. Én már megint félve mentem le, de nem hozta elő a témát.
- Szóval, hogy aludtatok? - kérdezte.
- Jól - válaszoltunk.
- Az remek. Mi lesz a mai programotok?
- Még nem tudjuk.
Na, ezzel be is fejeztük a reggelit. Felmentünk a szobába, Otani összepakolt, mivel hívták, hogy már nyugodtan hazamehet.
- Segítsek? - kérdeztem.
- Nem kell, köszi.
- Rendben, én lemegyek, hátha kell valami segítség a konyhában.
Otaninak csörgött a telefonja. Mimi hívta, beszélni akart vele az étteremben.
- Én most hazamegyek. Köszönöm, hogy itt lehettem - sietett.
- Nagyon szívesen - mondták a szüleim és én is. De vajon miért siet ennyire Mimihez? Vagy tényleg haza szeretne már menni látni a családját? Ki tudja...
Én mentem dolgozni. Láttam Otanit és Mimit. Úgy csináltam, mintha ott sem lennék. Mivel Kohori is bent volt, ezért megkértem, szolgálja ki ő őket, miközben én csak figyeltem. Nevettek, nagyon boldognak látszottak, de nem féltem kicsit sem, mert tudtam, hogy Otaniban bízhatok. Viszont az egy picit nyugtalanított, hogy Mimi állandóan rádőlt a vállára. Mindketten ugyanazt rendeltek... végül elhatároztam, hogy én viszem ki a rendelést, amit Kohori felvett. Megkérdeztem, mit kértek és indultam feléjük.
- Parancsoljatok - mondtam mosolyogva.
- Koizumi? - lepődött meg Otani. - Te meg mi a francot keresel itt?
- Mi a francot, mi a francot, dolgozom te nyomi!
- Aha. Na köszönjük, de most menj, kérlek.
Ennyire zavartam volna a beszélgetést? Vagy ez egyáltalán nem rám tartozik? Nem érdekel, Otani sohasem csalna meg engem, ha csak vissza nem vágna a Kohoris ügyért... de az nem fog megtörténni! Figyelem őket, ha bármin rajta kapom azt a hülyét, én kiverem belőle a lelkét is. Kell egy kifogás, hogy a közelükben lehessek.
- Koizumi, most meg mit csinálsz itt? - sápadt el.
- Csak tisztítom az asztalokat, de nem akarok zavarni.
- Ne játszd itt az értetlent, tűnj el innen! Vagyis... eszemben sincs megcsalni téged Mimivel, tanultam a Kohoris ügyből eleget. Higgy nekem és menj el, hadd beszélgessünk.
- Hiszek neked. De. Hagyjuk.
- Oké. Szia, majd találkozunk.
Valami mintha nem hagyna nyugodni még mindig. Mimi még mindig szereti Otanit, ez nyilvánvaló, Otani pedig engem szeret. Kimegyek a mosdóba, felfrissítem magam hideg vízzel. Remélem, nem történik semmi sem velük.
Visszajöttem... és... nem hittem el... Mimi Otani vállára hajtotta a fejét, miközben ő mosolygott. Odarohantam, még szép!
- MI A FRANCOT CSINÁLTOK? - ordítottam.
- Kuss te barom! Alszik! - vágta rá csendben. - Nem hiszem el, hogy ennyire féltékeny vagy!
- Nem vagyok féltékeny, csak nem akarlak elveszíteni, mert fontos vagy nekem te hülye! Mégis miről beszélgettek, amit nekem nem szabad megtudnom?
- Semmi különösről.
Mimi hirtelen felébredt. Biztosan hallotta, amit kérdeztem.
- Atsushi, - szólt - mondd el neki nyugodtan.
- Mé..mé..mé... mégis micsodát?
- Én most hazamegyek. Köszönöm, hogy eljöttél velem, Atsushi - köszönt el Mimi. - Szia, Risa.
- Mondd már el mert itt rágom le a körmeimet az ujjaimról!
- Menjünk sétálni, ha a munkával végeztél.
Kimentünk az étteremből, én meg már kúsztam a padlón az izgatottságtól.
- Nos, Koizumi, Mimi nagy hírt hozott ami számodra jó lehet.
- Micsodát?
- Szeretnének felvenni téged modellnek. Mit szólsz?
- Mit szólok? De én... stylist akarok lenni. A modell állás valahogy nem jön be.
- Igen, igen, mondtam neki, hogy a stylist munka tetszett meg neked. Éppen ezért van egy főiskola a közelben, ahol stylistokat is képeznek. Ráadásul arra van, amerre az egyetem, ahová járok.
- TÉNYLEG?
- Bizony! Nem tök jó?
- De az! Nagyon jó! Én.. én.. most.. nem is tudom, mihez kezdjeeek!
- Oké, most kicsit nyugi. Pénteken lesz a szülinapom. Ezzel kezdj valamit.
- Hm? A szülinapod? Nem is tudom, mid nincsen.
- Hát igen, mindenem megvan. De azért örülnék egy meglepinek.
- Jólvan, jólvan.
Hazamentem és azon agyaltam, mit adjak holnapután Otaninak. Fel kellett hívnom Nobut, hogy jöjjön el velem vásárolni. Ő beleegyezett. Átjött és megkérdezte, miféle ajándékra gondoltam.
- Az én legszebb szülinapomon nyakláncot adott nekem...
- Csak nem gondolod komolyan, hogy nyakláncot adsz egy pasinak?
- Akkor mégis mit adjak neki?
- Egy karkötő nem jutott eszedbe te szánalmas?
- Karkötő?
- Viccnek szántam, de jobb, mint a nyaklánc.
- Akkor vegyünk karkötőt!
Elmentünk az ékszerboltba, csomó aranyos nyuszis karkötőt láttam, de most Otaninak kell valami, nem nekem. Szóval tovább nézelődtem. És megláttam a tökéletes ajándékot: két karkötő, amiken egy-egy félbetörött szív volt, és a fél szívek összeillettek. Az egyiken I love you, a másikon Forever felirat volt. Nobu adott egy kis pénzt, így meg tudtam venni, ráadásul egy tasak is járt hozzá, aminek az oldalára lehetett írni valamit. Otthon el is készítettem az ajándékot. A két karkötőt beletettem a tasakba, a tasakra pedig ráírtam, hogy "A másik felét annak add, akit a legjobban szeretsz". Egészen biztos voltam benne, hogy valamelyik visszakerül hozzám, hiszen Otani engem szeret a legjobban. Remélem!
Másnap is dolgoznom kellett. Láttam Mimit, ahogy nézi az ajtót és közben elpirul az arca. Már megint Otaniról álmodozhat? Inkább... Hiszen megint találkozót szerveztek? Nemsokára megjelent ő is, naná hogy újra találkoznak. De mit akarnak megint megbeszélni? Odamentem.
- Sziasztok... hogy titeket már megint itt látlak, de különös - nevettem.
- Koizumi, de jó, hogy itt vagy, legalább nem kell hozzád is elmennem - örült Otani. - Tessék, meghívó a holnapi bulimra.
- A holnapi bulidra? Neked még sosem volt bulid.
- Nem, de idén azt kértem a szüleimtől ajándékba, hogy hadd szervezhessek egyet.
- És hol lesz? Nálatok?
- Dehogy, dehogy. Egy jó helyen. Itt.
- Itt?
- Aha. Ugye jössz?
- Jövök hát! Hogy hagyhatnám ki?!
- Szuper. Mimi, te is?
- Hogy én? - kérdezte Mimi. - Ööö.. hát persze.
- Rendben. Itt van egy-egy meghívó. Na nekem haza kell mennem. Sziasztok - mondta Otani.
Én beültem Mimi elé.
- Mondd, neked mikor lesz a szülinapod? - kérdeztem tőle.
- Nekem már volt. Nem kaptam semmi érdekeset. Tudod, mire vágytam pedig?
- Hm?
- Atsushitól egy csókra.
- Hee? Otani csókjára?
- Igen, ebben mi olyan meglepő?
- Az én szülinapomon is arra vágytam, hogy megcsókoljon.
- És?
- Hát... én megkaptam - jöttem zavarba.
- Gondoltam.
- Miért nem csókolod meg őt holnap?
- MIKET NEM MONDASZ TE HÜLYE? Hogyan kérdezhetsz ilyeneket, ha a barátnője vagy?
- Fogalmam sincs. De hát egy csók nem minden.
- Neked nem jelentene semmit sem, ha megcsókolnám őt?
- Nem az, hogy semmit. De nem sokat. Tudod Mimi, ha megígéred, hogy nem hajkurászod többé Otanit, segítek neked elérni, hogy megcsókolhasd őt.
- Te elkaptál valami betegséget? Én már most sem hajkurászom őt.
- Tényleg nem? Egész rendes vagy, tudod?
- Igazából te is. De nem fogom megcsókolni őt.
- Ahogy gondolod. Na, én megyek vissza dolgozni. Szia.
Valóban egész kedves lett Mimi. Lemondott Otaniról? Ennyire beletörődött, hogy engem szeret? Végül is ez csak jó. Meglátjuk, mi lesz.
Elérkezett a várva várt nap: Otani szülinapja! 2 órakor kezdődik, még van fél órám, addig elkészülök. A legszebb ruháimat veszem fel. Rendben van. 5 perc múlva 2 óra. Sietek és oda fogok érni.
- MEGJÖTTEM! - kiáltottam. Otani rámnézett, de nem szólalt meg. Túl jól, vagy túl rosszul nézek ki? Csak megfogta a kezemet és leültetett egy padra.
- Te úgy nézel ki, mint amikor modellkedtél.
- Akkor azt mondtad, egy kicsit arin néztem ki.
- De csak egy kicsit néztél ki arin!
- Máskor ilyesmit nem mondasz.
- Jó, hagyjuk ezt.
- Figyu... olyasmit mondtam, amit nem kellett volna, és ezért tegnap kicsit furdalt a lelkiismeret.
- Mégis mit mondtál?
- Miminek az volt a vágya, hogy kapjon egy csókot tőled. Én pedig minden gondolkodás nélkül megkérdeztem tőle, hogy miért nem csókol téged ma meg.
- Hm?
- Bocsi. Aztán azt is mondtam még, hogy ha leszáll rólad, akkor segítek elérni, hogy meg tudjon téged csókolni. Nem tudom, hogy mondhattam ilyet!
- Nekem Mimitől egy csók nem jelentene semmit. Tőled viszont... egy csók tudatja velem, hogy szeretsz. És ez nagyon fontos.
- Azt hiszem, ez velem is így van. Mármint-mármint izé, a Mimis részt kihagyva!
- Nézd, megjött az emlegetett szamár - mosolygott Otani.
- Sziasztok, sziasztok - köszönt Mimi.
- Szia!
- Heló!
- Na, én megyek, felhívom Nobut - mondtam.
- Menj csak - szóltak egyszerre.
Kimentem az étterem elé, elővettem a telefonomat és hívtam Nobu számát.
- Szia. Nem jössz a bulira? - kérdeztem.
- Dehogynem megyek, csak a drágámra várok. Jól akar kinézni és fél órán át válogatja a ruháit.
- Értem. Én már itt vagyok, ha lehet, siessetek!
- Megmondom Nakaonak, hogy én elindulok, aztán jöjjön utánam.
- Köszi. Na, szia.
Megfordultam. Az üvegen keresztül láttam... MI A FRANC? Azonnal berontottam.
- TE MEG MI A JÓ FENÉT MŰVELSZ? - csaptam fejbe Otanit.
- Én...? Semmit. Végül is nem azt mondtad, hogy csókoljam meg?
- Azt mondtam, hogy ő csókoljon meg téged, de hülyeségből, azt sem tudom, hogy mondhattam!
- Risa, nagyon sajnálom - szólt Mimi.
- Ne sajnálkozz! Ha annyira szeretitek egymást, akkor oké, járjatok együtt. Én majd Kohorival is elleszek!
- Koizumi, te tényleg nem tudod, mit beszélsz!
- Te meg nem tudod, mit teszel!
Elfordultam és sírtam. Szakítani semmiképp sem akarok. Már tudom, mit érezhetett ő, mikor Kohorival látott engem. Haza akartam menni, de előbb odaadtam Otaninak az ajándékát. Biztos Miminek fogja adni az egyik karkötőt.

1. rész - Szólítsam drágámnak? Ő lesz a férjem?

Felébredtem Nobu hívására.
- Jó reggelt, Nobukám - mondtam álmosan a telefonba.
- Risaaa! Neked is jó reggelt. Képzeld, most hívott a drágám és arra gondolt, hogy te, Otani, én és ő elmehetnénk a partra. Jöttök?
- Hát én... igen. Otaniról nem tudok.
- Beszéld rá! Mi most indulunk.
- Igen is. Na szia.
Leraktam és visszafeküdtem, de nem aludtam vissza. Felhívtam Otanit.
- Szia. Nakao kérdezi, hogy lejössz-e velem, Nobuval és vele a partra.
- Nincs jobb dolgom. Végül is miért ne - mondta ő is álmosan.
- Csúcs. Most induljunk, ők is mindjárt ott vannak.
- Várlak a parton. Csá.
- Szia.
Magamra kaptam a ruhámat. Anya kint volt a konyhában.
- Jó reggelt, kicsim. Figyelj csak, segíts már nekem sütni.
- Neked is. Bocsi anyu, most megyek a partra, később jövök.
- Jól van. Menj csak. Szia.
- Pápá.
Nem telt sok időbe, amíg kijutottam. Nakaot és Nobut megtaláltam, de Otani nem volt sehol.
- Hol késik már a kis nyomi? - mérgelődtem.
- Ne beszélj már így róla, hiszen a barátod, Risa! - ordította le a fejem Nobu.
- Miért ne, ha egyszer ő is így beszél velem. Jó ez így, tök jó.
- Tök jó? Mintha egy utálatos senkit várnál.
- Azt is várok.
- Otani számodra egy utálatos senki?
- Nem. Csak néha.
- Mi a drágámmal mindent megbeszélünk. Ezért is ilyen jó a kapcsolatunk és ezért hívjuk egymást drágámnak.
- Szóval hívjam drágámnak? - ez kicsit elgondolkoztatott, hiszen a kis törpe biztosan azt hinné, beteg vagyok.
- Hívd drágámnak, szívecskémnek, édesemnek. Ilyen... cukin.
- Cukin? Ha én cuki próbálnék lenni, 2 óra múlva dobna te észlény. Jó úgy, ahogy van. Nem változtatok.
- Csak próbáld meg. Nemsokára jön. Köszönj neki úgy, hogy "Szia, drágám".
- Meglátom.
5 perc múlva jött is Otani.
- Hol késtél, töpszli? - ugattam rá. - Öhm.. vagyis.. szia DRÁGÁM.
- Drágám? Azta... hol vannak a beszólások colos?
- Ööö izéé. Nem szeretnék erről beszélni szívecském, hiszen a barátom vagy, ilyen márpedig nem illik, ugye?
- Az tény. De mi azért szoktunk így hülyéskedni, nem? Drágám...
- Na és? Válthatnánk. Ez így cuki.
- De nekem jó volt ahogy volt, rendben? Nem kell lenyúlni Nakao és Nobu stílusát.
Oké, ez nem jött be. Tényleg jó volt az úgy, ahogy volt.
- Oké minyon. Hozd az úszógumidat, véletlenül elsüllyedsz a vízben.
- Ne beszélj, téged fog mindenki megdobni a strandlabdákkal.
- Ha egyszer is megdobnak, fizetek neked egy jégkását.
- Rendben.
Bementünk a vízbe. Mivel legutóbb is üvegszilánk ment a talpamba, vigyáznom kellett. Nem tölthettem megint a parton az időt... Kicsit leültem a homokra, a víz csak mosta a lábamat. Nobu és Nakao elvoltak a vízben. Otani odaült mellém.
- Most komolyan, mi volt ez a drágázás? - kérdezte.
- Nobu javasolta - szégyelltem el magamat.
- De miért? Nem mindegy az neki, hogy hogy szólítjuk egymást?
- Ő csak jót akar. Biztos volt benne, hogy ez bejön majd neked, mert Nakaonak is tetszik ez.
- De én nem vagyok Nakao - mondta és megfogta a kezem. - Én nem vagyok olyan, mint ő.
- Jól van na. Ezzel Nobut oktasd ki, ne engem.
Hirtelen egy kisgyerek megdobott engem egy strandlabdával. Otani nevetett.
- Na, hozhatod a jégkásámat - gúnyolódott.
- Milyen ízűt kérsz? - kérdeztem szégyenkezve.
- Mindegyikből kérek. De veled megyek, nehogy valamit belekeverj.
- Francba...
- Ne izélj, menjünk.
Nem messze volt egy jégkásás bódé. Odamentünk. Kért Otani magának.
- És a drágádnak mit adhatok? - kérdezte a mosolygó eladó.
- Ő nem a drágám - borzadt el Otani.
- Jaj, bocsánat, nem tudtam, hogy csak barátok vagytok.
- Igazából a barátnője vagyok. De nem nevezzük egymást.. khm.. drágámnak - nyeltem nagyot.
- Menjünk - siettetett. Visszamentünk a vízpartra, és közöltük Nobuékkal, hogy mi hazasétálunk. Ők is készülődtek.
- Még mindig influenzás a családod? - kérdeztem Otanitól.
- Áh, már nem vészes. Pont erről akartam beszélni. Eddig az egyik rokonomnál aludtam, de ő elutazik ma. Szóval, nem lenne baj, ha még 2 éjjelt nálatok töltenék?
- Persze, nem.
Hazaértünk. Anyáékkal megbeszéltük a dolgot. Kicsit kiakadtam, mivel a tesóm barátja is ott akart aludni nálunk. Szóval egy szobában kellett lennem Otanival. Végül is nem akkora baj ez.
- Koizumi... - mondta ki a nevemet, miközben a rokonához mentünk a cuccáért.
- Mi az?
- Szerinted jó ötlet egy szobában aludnunk?
- Milyen kérdés ez görény?
- Komolyan. Tudod én este rengeteget mozgolódok és nem akarlak felkelteni.
- Dehát két külön ágyban leszünk.
- Képes vagyok alva járni.
- Nem lesz semmi baj, nyugi. Én el tudtak viselni téged. Ha...
- Ha?
- Ha te is elviseled a...
- A?
- A horkolásomat.
- Te horkolsz?
- Néha egy kicsit.
- Jó, mindegy.
Én azt hittem, röhögni fog. Hát, változik az ember. Odaértünk a rokonához, de ő nem volt otthon. Állítólag szervezte az utazását. Otani felvette a cuccait és visszamentünk hozzánk. Kipakolt, én segítettem neki. Délután 2 óra volt. Későn ebédeztünk.
- Na és, mi a terved a jövődre nézve, Otani? - érdeklődött anya.
- Általános iskolában akarok kosárlabdaedző lenni.
- Ó igen, Risa említette, hogy kosarazol.
- Igen...
- És... Risával mi a terved?
- TESSÉK? - kérdeztük egyszerre.
- Feleségül fogod őt venni?
- ANYA!
- NA DE KÉREM!
- Mi az? 17 évesek vagytok. Nemsokára felnőttek. Gondolkozzatok a közös jövőtökön.
- Szerintem én bemegyek a szobámba - mondtam.
- Veled megyek, hehehe - jött zavarba Otani is.
Bementünk és ledőltünk az ágyra, vörös képpel. Miért kell anyámnak ilyen helyzetbe hoznia állandóan?
- Bocsi - szóltam.
- Miért? Nekem is szoktak hülyék lenni a szüleim.
- Ja tudom... Bubuka - nevettem.
- De vicces.
- Tudom, bocsi. De hogy gondolhatja anya, hogy feleségül megyek majd hozzád?
- Miért, nem fogsz?
- MIVAN? HÜLYEVAGY?
- Nem úgy értem. Ha talán még 25 éves korunkban is együtt leszünk, egyszer meg kell kérnem a kezed.
- Soká van az még. Lehet, hogy addigra már szakítunk. De remélem, nem. Na de nemár, ne beszéljünk most az esküvőről.
- Ja... őszintén szólva én már gondolkodtam rajta egy kicsit.
- Hát te tényleg beteg vagy ember!
- Koizumi! Csak úgy gondolkodtam rajta. De annyit azért nem.
- Oké. Mindegy. Hagyjuk.
Tehát feleségül kell mennem majd hozzá? Nem akarok vele szakítani, de feleségül sem... akarok... ez bonyolult, de 25 éves koromig biztos nem állok az oltár elé.
Nobu hívott. Kimentem az erkélyre és megbeszéltem vele a dolgokat. Elmondtam neki, amiről beszéltünk Otanival, mire ő leordította a fejemet
- Ti idióták! Mi van? Ő máris az esküvőtökről beszél? Nakao sem gondolt még erre, pedig mi már mióta együtt vagyunk!
- Nobu... eddig én sem gondoltam rá. Eddig. Ez miatt nem fogok aludni, banyek. Most mit csináljak?
- Verd ki a fejedből! Minél előbb.
- Koizumi, miről beszéltek? - jött ki Otani is az erkélyre.
- Leteszem. Szia - suttogtam Nobunak. - Ööö, semmiről.
- Biztos?
- Szerinted?
- Ha engem kérdezel, nem tudok semmiről, oké?
- Ühüm.
Én beszélgettem még egy kicsit Nobuval, Otani játszott a laptopján. Lassan beesteledett. Vacsora. Ha anya megint felhozza ezt a témát, nagyon ideges leszek. Lementünk. Nos, a vacsi csendben telt és nem szólalt meg senki, hál' isten! Felmentünk a szobámba, én megágyaztam, átöltöztünk pizsibe, aztán én lefeküdtem. Otani kiment az erkélyre egy kicsit.
- Nem jönnél be? Hideg is van, ráadásul este.
- De...
Bejött, lefeküdt, elaludt. Annyira aranyos volt. Nem tudtam elhinni, hogy velem alszik egy szobában és látszólag örül is neki. Hirtelen bevillant az első találkozásunk... Ebből ez lett? Hát, nehéz elképzelni.

Szereplők, akik nevét muszáj tudni.

Ha a szereplők nevére kattintasz, láthatod a képüket.

Koizumi Risa
Kor: 18
Nem: lány
Koizumiról: a legfőbb, hogy lány létére nagyon magasra nőtt, 172 cm-re. Van 2 legjobb barátnője, Nobuko és Chiharu, akikre mindig számíthat. Otanit, bár szereti, folyton gúnyolja és rengeteget veszekednek.

Ishikara Nobuko
Kor: 17
Nem: lány
Nobukoról: beceneve Nobu. Chiharuval közösen, Koizumit Risának hívják, nem úgy, mint mások. Barátja Nakao Heikichi, akit mindig drágámnak szólít.

Tanaka Chiharu
Kor: 17
Nem: lány
Nobukoról: eleinte nagyon félt a fiúktól, ám Koizuminak köszönhetően összejött Suzukival. Amúgy is félénk lány, bár barátaival ez nem így van.

Otani Atsushi
Kor: 17
Nem: fiú
Otaniról: kisebbre nőtt, mint a többi fiú, körülbelül 159 cm-re. Koizumi a barátnője, ennek ellenére mégis kimaradhatatlanok a napi viták. Kosárlabdázik, ő a csapat legjobbja.

Nakao Heikichi
Kor: 17
Nem: fiú
Nakaoról: Nobu barátja. Mindig drágámnak szólítják egymást. Akár csak Otani, Nakao is kosárlabdázik.

Suzuki Ryoji
Kor: 17
Nem: fiú
Suzukiról: nem beszél sokat, a maga módján elég félénk, mint barátnője, Chiharu is.

Haruka Fukagawa
Kor: 18
Nem: fiú
Harukaról: imádja Koizumit már általános iskolás kora óta, a hősének tartja őt. Otanit ki nem állhatja, ahogy Otani sem bírja őt.

Mayu Kanzaki
Kor: 17
Nem: lány
Kanzakiról: egykoron Otani barátnője volt, azonban egy másik fiú miatt ennek vége szakadt. Teljesen olyan, mint Chiharu, csak világosabb hajjal.

Yoshioka Mimi
Kor: 18
Nem: lány
Mimiről: imádja Otanit, Koizumit pedig gyűlöli. Nagyjából egymagasságú Risával. Otanival mindig kedves és aranyos, minden nap visz neki tejet, hogy nagyobbra nőjön. Szomszédok.

Kazuki Kohori
Kor: 17
Nem: fiú
Kohoriról: egymagasságú Otanival. Koizumival egy étteremben dolgozik, szerelmes is Risába.